Amikor vártam a járatom figyeltem a a követő rendszerben éppen merre tart. Egy számomra ismeretlen számú jármű közeledett felém. Amikor megállt és felszálltam majd akarva - akaratlanul mosolyogni kezdtem. Levetette napszemüvegét és és vidám csillogó szemeivel köszöntött. Több sem kellett viszonoztam a gesztust. Annyira kedvesen mosolygott, hogy hirtelen nem láttam a "pole position"-at a zavartól, vagyis a mosolytól amit a Volán Angyal nekem küldött.

Amikor aztán észbe kaptam az első ülésre lehuppantam, tudni illik az a Volán Tündérének a helye. Természetesen elmeséltem neki, miért az én helyem az első ülés, kisajátítva mindenkitől. - ebből a páholyi pozícióból a legjobb a "kilátás". Főleg reggelente amikor kel fel a nap. Sokan nem tudják becsülni a reggeli ég színének gazdagságát mert bele fásulnak a napi rutinba. Igen Ő is helyeselt, hogy bizony sokan nem becsülik azt, hogy milyen szép helyeken járhatnak, néha szinte már becsukott szemmel ismerik a területet, de elfelejtik, hogy a természet mindig megújul.

Csodálatos érzés volt amikor kiderült hogy nem ezen a járaton lett volna, de valamiért a véletlen vagy a sors keze erre mutatta útját. Amikor rájövünk, hogy van, akit ha ritkán látunk de akkor is mosolyt fakaszt a találkozás kiváló terepe annak, hogyan érezzük át a de jó látni érzést. Egy varázslatos érzést, ami megmagyarázhatatlan vér pezsdítő érzést kelti fel az alvó Tündérke érzékeit arra, hogyan csillan fel egy új remény sugár, hogy vannak még lovagok "fehér lovon." Hiszen maga a járgány már most is fehér volt. Csak a mese kedvéért. :) 

Egy érzés fogott el amit nehéz leírni: Hiába véget ért az utam a busszal, de utaznék még A Volán Lovaggal  a végtelenbe és tovább.

Egy mese arról, hogyan kelti fel az "alvó" Tündért egy csillogó szempár, aki őszintén nézett Tündérünk szemeibe.